A mesterséges lélegeztetés és az újraélesztési eljárások története

A helyszíni elsősegélynyújtás és az újraélesztés kutatása arra a következtetésre vezet, hogy a szakemberek a helyszínen alkalmazandó lélegeztetés megkezdését már a 18. században is kiemelten fontosnak tartották. Mária Terézia az 1769-ben kiadott uralkodói rendeletében külön kitért a bajbajutottak azonnali megsegítésére, az elsősegélynyújtásra. Ám ekkor még a korszak orvosai úgy gondolták, hogy a keringési rendszer beindítása egyedül a légzés beindításától függött. Erre az elvre alapozták a későbbi kutatásokat és a helyszíni betegellátást is, egészen az 1950-es évek közepéig.


Flór Ferenc az 1848-as szabadságharc katonai egészségügyének irányítója, később a Szent Rókus kórház igazgatója úgy látta, hogy a halál beálltáért az oxigénhiány és az ezzel járó szénsav felszaporodás a felelős, ezért a beteg életét csakis az azonnal megkezdett mesterséges lélegeztetés mentheti meg. 3 fő feladat megoldását tartotta sürgősnek:
- az elsősegély kötelezővé tételét,
- a rendszeres felvilágosító tevékenység folytatását,
- a mentőintézetek létrehozását.


Arányi Lajos az MTA tagja, a pesti orvoskar kórbonctani tanszékének vezetője 1867-ben publikálta az Életmentés szabályai című könyvét. Javasolta, hogy a helyszíni eszközös lélegeztetés kivitelezését kandallófúvóval végezzék, a beteg orrnyílásainak befogása után a nevezett eszközzel egymás után 12-14 alkalommal javasolta a levegő befúvását.

Csatáry Lajos a Magyar Királyi Államvasutak első főorvosa az újraélesztés szájból-szájba történő levegőbefúvásos gyakorlata mellett az úgynevezett görgetéses eljárást javasolta. Ennek lényege, hogy a beteg mellkasa alá vastag ruhacsomót helyeztek, majd ezt követően a beteget először a jobb, majd bal oldalára fordították, mindezt percenként 15 alkalommal. Elgondolása szerint a ruha a bent lévő levegőt kipréseli, az oldalra fordításkor pedig szabadon beáramlik a tüdőbe.

A 19. század második felében az orvosi kutatások rámutattak a széndioxid-mérgezés veszélyére. Úgy tartották, hogy a segélynyújtó saját elhasznált levegőjét adja át a betegének, ezért ez a módszer orvosetikailag teljesen elfogadhatatlan, s a korábbi levegőbefúvásos technikákat abbahagyták.
1855-ben látott napvilágot Marshall-Hall módszere, melyet 1862-ben az angol Royal Medical and Chirurgical Society hivatalosan is elismert. Az újraélesztendő beteget hasra fektették, hasa alá párnát helyeztek, amely a hasi szervekre nyomást gyakorolt, felnyomta a rekeszizmot és kilégzést produkált. Ezután a beteget az oldalára fordították, így a levegő szabadon beáramolhatott. Ugyanebben az időben Henry Robert Silvester is kidolgozott egy másik fajta újraélesztési technikát, melyet Európában közel 100 évig alkalmaztak, köztük Magyarországon is, mint a legeredményesebben újraélesztő-lélegeztetési eljárást. Lényege, hogy a felélesztendőt hanyatt fekve padra vagy asztalra helyezték, vállai alá ruhadarabot helyeztek, nyelvét a Leyden-féle nyelvfogóval kihúzták. Ezután a beteg karjait először a mellkashoz szorították (kilégzés), majd a beteg feje fölé emelték (belégzés). A mozdulatsort percenként 16-szor kellett négyes ütemben végezni, mindaddig, amíg a beteg spontán lélegezni nem kezdett vagy a hullafoltok meg nem jelentek.

Ennek a módszernek több változata is elterjedt, mígnem 1903-ban Schäfer az edinburgh- i iskola tanára leírta az általa kifejlesztett technikát. Ez lényegesen egyszerűbb, fizikailag is könnyebben kivitelezhető, kevésbé fárasztó volt, mivel a beteg a hasán feküdt, így nyelve spontán előreesett. A segítségnyújtó pedig a beteg mellé térdelt. Nyújtott tenyereit a hátára helyezte, úgy hogy hüvelykujjai a gerincoszloppal párhuzamosan álltak. Megnyomta a beteg hátát (kilégzés), majd a nyomást megszüntette (belégzés). Ezt percenként 16-szor alkalmazták.

A 19. században a rendkívül magas gyermekhalandóság a gyermekgyógyászatot a felnőtt újraélesztési eljárásokhoz hasonló módszerek kidolgozására ösztönözte. Számos módszert dolgoztak ki, de egyik sem bizonyult hatásosnak, mert ebben az időben még mindig nem ismerte fel a kutatás a légzés és a keringés egymástól elválaszthatatlan együttesének fontosságát.

Az egyik legelső eszköz a légzés beindításához a Fries-féle Inhabad készülék volt. A készülék egy fa alapon nyugvó, trapéz alakú, mozgatható fém kerettel volt egybeépítve.
A beteget hanyatt fektették a fa alapra, állát és a hasát bőrpántokkal hozzá rögzítették, csuklóit az előre és hátra mozgatható kerethez kötözték. Amikor a keretet fel- és hátrafelé húzták, a mellkas kitágult, és a hasi heveder meglazult (belégzés), majd a karok előrehajlításakor a mellkas összeesett, a heveder a hasfalon megfeszülve a rekeszizomhoz nyomta a hasi szerveket, és létrejött a kilégzés. A kortársak az Inhabad előnyét abban látták, hogy a készülékkel akár órákig is lehetett lélegeztetést végezni, hátránya viszont azt volt, hogy a készülék szállítása és a betegre való csatolása igen időigényesnek és nehézkesnek bizonyult.
Ezt az eszközt az Önkéntes Mentő Egyesület orvosai az említett okok miatt teljesen alkalmatlannak találták, mégis az Inhabad Európa szerte elterjedt számos továbbfejlesztett változatával együtt.

A németországi Dräger cég fejlesztésének köszönhetően született meg a világ első lélegeztetőgépe a Pulmotor. Az oxigénpalackkal, nyomásmérővel, átváltó és nyomáscsökkentő szelepekkel ellátott készülék szívó és nyomóerők alkalmazásával arcmaszk segítségével juttatta a beteg tüdejébe a 30 % oxigén és 5 % szénsav keveréket. A készülék továbbfejlesztett változatát az 1940-es évek végén a magyarországi bányamentésben is alkalmazták.
Forradalmi újítás volt 1956-ban a dán Hening Ruben találmánya, a Ruben- ballon, aminek a jelentősége a tüdőbe juttatandó levegő mennyiségének megsokszorozásában állt. Ha az elsősegélynyújtó helyesen hajtotta végre az arcmaszk felhelyezését, és használta az ahhoz csatlakoztatható kézzel összenyomható Ruben- ballont, már közel 1000 ml levegőt juttathatott a beteg tüdejébe. A ballon a ’60-as évek elejétől vált a mindennapi mentési gyakorlat részévé, s végleg kiszorította az újraélesztés protokolljából az eddig ismertetett messzemenően elégtelen eljárásokat. Ennek az eszköznek a tovább fejlesztett változata ma is megtalálható a mentéstechnikai eszközök között.
Az első elektromos újraélesztési kísérletek a 20. század közepén indultak. Az elektrostimulátor kifejlesztői között jelen volt Nyírő Gyula professzor, aki először alkalmazta elmebetegek kezelésében az elektrosokkot. A készülékből kivezetett két elektródát az eszméletlen, nem légző beteg halántékaira helyezték egy szoros gumiszalag segítségével. A kezelést 10-15 mA áramerősséggel kezdték el, 5 percnyi sikertelen stimulálás esetén az áramerősséget 25 mA-ig fokozták 5-10 másodperces időközönként. A kezelés folytatását 15 percen túli eredménytelen kísérletezés után még maguk a szakemberek is fölöslegesnek tartották. Az első darabot 1955-ben bocsátották az akkoriban átkeresztelt csepeli Rákosi Mátyás Művek egészségügyi szolgálatának rendelkezésére.

A Pneumotor nevű lélegeztetési eszköz a fertőzésveszélytől és a közvetlenül szájból-szájba kivitelezett levegőbefúvásos eljárástól való viszolygás miatt került fel az újraélesztésnél alkalmazott lélegeztetési technikák palettájára. A beteg szájába az elsősegélynyújtó nyelvtubust helyezett, amelyhez a befújt levegő útját szabályozó egyenirányító szelep kapcsolódott. A szelep másik végéhez a már ismertetett gumírozott bordástömlő csatlakozott, a tömlőhöz pedig az elsősegélynyújtó szájába vett fúvóka és egy ahhoz illesztett csatlakozó gyűrű. Az elsősegélynyújtó kezei így felszabadultak, egyéb tevékenységek elvégzésére is lehetősége nyílt, többek között az ekkoriban lassan teret hódító mellkasi kompressziók kivitelezésére.

A légútbiztosítás, a mai értelemben hatásosnak nevezhető lélegeztetési eljárások és a lélegeztetőkészülékek alkalmazásának elterjedése a nemzetközi és hazai gyakorlatban az 1950-es évek végére, az 1960-as évek elejére tehető. Ez elmondható a szívmasszázs technikájáról, a hirtelen halál helyszíni ellátásáról is.
1963-ban jelent meg az Orvosi elsősegélynyújtás című szakkönyv Orovecz Béla szerkesztésében, amelyet mentőorvosoknak, mentőtiszteknek írt, és itt már egymástól elválaszthatatlannak és egy időben végzendőnek nevezi a helyszínen megkezdett lélegeztetést és mellkasi összenyomásokat, kompressziókat.
Közel ebben az időben a különböző mellkas- és szívsebészeti esetek rávilágítottak arra is, hogy a szív pumpafinkciója mesterségesen is fenntartható. Több esetben is sikerült a betegek műtét alatti szívmegállásakor manuális úton úgynevezett belső szívmasszázzsal újraéleszteni a beteget. Később e felfedezés vezetett el a pacemakerek feltalálásához is.
1966-ban jelent meg az Orvosi elsősegélynyújtás második átdolgozott kiadása, melyben a mai újraélesztési technikákról is olvashatunk, noha a technika tovább finomodott, az alapelvek mégis változatlanok maradtak. A kezdeti 1:5 befúvás-mellkaskompresszió arány napjainkban 2:15, majd 2:30-ra módosult.

Kutatásaink során megállapítható, hogy közel száz év tapasztalata volt szükséges ahhoz, hogy a mai eszközöknek köszönhetően az alapvető életfunkciók biztosítása akár percek alatt is megvalósítható, az életesélyek biztosítása a sürgősségi kórházi- és mentőgyakorlatban ma már rutinfeladatnak számít.

(2006-09-19)